fogtam bele (ismét...) a blogírásba, mert egyedül vagyok (ismét...) (Az előző (khm.. 2 darab) próbálkozás csúfos kudarcba és érdektelenségbe fulladt, Isten nyugosztalja őket.)

Na nem úgy vagyok egyedül, hogy soha senki rám nem nyitja az ajtót. Nem! Én a száz meg száz generáció óta öröklődő társas magányban élek. A minap, mikor erre ráébredtem, elkezdtem azon filózni, hogy vajon én hogy jutottam el ide? Vajon hány apró kompromisszum árán (na jó, ma ne nézzük a CSI-t..., na jó ma hallgassunk mást, ne punk-rockot, hallgassuk azt, amit te szeretnél drágám...)? 

És... semmi!

Semmi nem jutott az eszembe. Hiszen végül is semmi komoly nem történt, csak...

Csak mi?

Hosszú ideig ültem a 2*2 méteres cellámba, a zúgó gépek zörejétől egyre jobban betompult az agyam, az óra másodperckattogásának ritmusárát átvette a szívem, egy lettem a forgószékkel... Rendíthetetlenül kutattam az agyam pókhálós-poros polcain, egyre visszább az időbe. Emlékfoszlányok jöttek-mentek, és mindegyiknek elmondtam búcsúzóul: "nem voltál olyan különleges ám, csak..." Csak mi a franc?

Meg kell találnom a választ! Azért, hogy működjön a házasságom, hogy feléledjenek a barátságaim..., hogy újra én legyek én. Hiányzom magamnak, na! Úgy összeszoktunk már, azért... Azért az már tényleg egyedül van, aki még magát se találja maga mellett, nem?

Magamba kéne hát valahogy megkeresni a választ, de ez eléggé hosszú folyamat lesz asszem... Amilyen agyam nekem van, mire a végére érek (ha egyáltalán elérek valahova) elfelejtem az elejét. Hát nem! Inkább leírom! Ide! (itt talán biztonságba lesz... tőlem is!)